A levél...

19.Rész

Ez mi?! Nem... Nem lehet!!! Nem... Anya.... Fel kell hívnom őket!! Ez igaz? De miért nem mondták el? Ki kell derítenem! Megkerestem a telefont és távolsági hívást kezdeményeztem.

-Szia anya! -köszöntem kedvesen.

-Mira! Hát felébredtél? -kérdezte kicsit csalódottam.- Sajnálom, hogy nem voltam ott!
-Nem... Semmi gond... Képzeld, most lesz a felvételim, pénteken ötkor! -mondtam izgalmasan.
-Ez remek kicsim. -mondta kissé unalmasan. - Csak ezért hívtál? 

-Találtam egy... Levelet... Rólam......

-Kutakodtál? 

-Nem, én nem... Csak egy matek füzetet kerestem és hát... Egy aggasztó levélre találtam keresés közben... 

-Nekem most nincs időm rád, nem haragudj, később még beszélünk! -mondta anya, köszönt volna el, erre én:

-Örökbe fogadtatok? -kérdeztem közbevágóan. 

Anya egy kicsit elhallgatott de aztán így szólt...:

-Ezt majd otthon megbeszéljük. -...és letette. 

Ebből persze azonnal rájöttem, hogy igazam volt... Felmentem a szobámba megmostam a fogam és lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, és lefeküdtem aludni. 

-MÁSNAP- (Június 7. még egy nap év végéig és a felvételiig.) 

Felkeltem és elmentem felkészülni a holnapi felvételimre, tanultam szorgosan, de egyszer csak megzavartak, mentem is ajtót nyitni, egyszer valami szorongató érzés zavart meg, kinéztem a kukucskálón és Castielt pillantottam meg, ajtót nyitottam, Castiel így szólt:

Mi a fene bajod van? -kérdezte Castiel mérgesen.

Nekem?! Inkább neked!
Itt most én vagyok a felháborodott!
Neked semmi okod sincs felháborodottnak lenned! 

Mit mondtál te Rosalyának?
Óóó... Persze már megint Rosalya! Döntsd el ki kell neked! Én vagy ő?!
Mit mondtál Rosalyának?!
Melyikünk kell neked?!
Mit mondtál neki?!

Ne emeld fel a hangod!
Mit mondtál neki?!
Melyikünk kell neked?!
HÁT PERSZE, HOGY TE!!!

Amikor ezt Castiel kimondta nem tudtam mit kellett volna erre reagálnom. Ezért megfogtam Castiel kezét, nem mondott semmit, elvette a kezét, és csendesen elhagyta a házunk területét. Pár órával később felhívtam Rosalyát, de ő nem vette fel, megpróbáltam anyuékat felhívni, de az se ment. Így hát végül Dait hívtam fel, de ő sem vette fel. Újra egyedül maradtam és folytattam a tanulást, de későn feküdtem le, mert szorongtam az izgalomtól.

-MÁSNAP- Június 8. Év vége és a Felvételi  napja.


MIRA! TE MÉG ITT VAGY?! -kérdezte Rosa.- MIRA!!
Rosalya? -kérdeztem álmosan.
El fogsz késni! -becsukta az ablakomat. 

Mennyi az idő?

Délután fél öt! 

Ú-risten! -kiáltottam fel. -Készíts ki valami ruhát, kérlek!
Máris!


Kifutottam a fürdőszobámba, és villámgyorsan megmostam a fogam, felvettem a Rosalya által kiválasztott ruhát és rohantunk is Rosával a felvételi helyszínére. Amikor felértem a második emelet 212-es termébe bevágtam az ajtót és meghajoltam.  

ELNÉZÉST A KÉSÉSÉRT! -kiáltottam.

Bocsánatot kérek... -lihegtem.

Felnéztem, kihúztam magam de valami nem stimmelt...
Kisasszony, megtenné, hogy kifáradna? -kérdezte egy csinos, szigorú, fiatal nő.


Semmit sem értettem. Végignéztem a magas, hosszú szőke hajú csinos nőre. Ő mérgesen tekintett rám, én pedig nem voltam képes felfogni amit mondott. Csak azt néztem, hogy milyen szép nő... Elsőlátásra azt mondanám, hogy európai... de valahogy mégis olyan... Japános. Csak álltam és néztem, Rosalya meglökdösött egy kicsit, felfedeztem létezésemet és megkérdeztem a szép nőt:

Elnézést, megmondaná hol találom a felvételi helyszínét? -kérdeztem kétségbeesetten.
Itt. -válaszolta.- Az az itt találta volna fél órával később. Feltételezem maga is felvételt szeretne nyerni csodálatos iskolánkban.
IGEN! -kiáltottam.- Az-az... Igen..... -szégyelltem magam el.
Sajnálom, már vége a meghallgatásnak. Most ha kérhetném, távozna?
Tessék? Az...Az meg hogy lehet?! -fakadtam ki.- Alig késtünk tíz percet.
Nézzen kérem az órára.
Igen? Megvolt. -mondtam.
Látta? Elmúlt tizenöt óra, tizenkét perce. -mondta a szigorú csinos nő.
Kérem! Nem tudja kit hagy ki! Egy nagyon okos lányt! -kiáltotta Rosalya. 

Tudja, akinek ilyen barátai vannak...
Ne sértegesse a barátaimat! -kiáltottam.
Elnézést kérek... -mondta a csinos nő halkan az öltönyös fazonoknak és kedvesen kikísért minket a folyosóra.

-A FOLYOSÓN.-

Kérem! Legalább had bizonyítsak! -reménykedtem.
Sajnálom, most visszamegyek. -jelentette ki a szőke hajú magas nő és visszament a terembe.
Na de... -fojtottam el magamba a szót.
Gyere megmagyarázzuk neki a frankót! -mondta Rosalya a terembe indulva.
Rosa... -fogtam le.- Már késő... Lekéstük... Inkább menjünk ha....
Nem fog ki rajtunk egy ilyen kis nőcske!! -szakított félbe Rosalya.- Most pedig bemegyünk! -törte be az ajtót Rosa.
Na de kérem! -kiáltotta a csinos szőke nő.
Semmi kérem! Legalább csak had mutassa meg, hogy mit tud! -kiabálta Rosalya.
Jól van már! -tört ki magából a szőke hölgy.
Na mit mondtam? -kérdezte suttogva önelégülten Rosa.

Meg sem mertem mukkanni, megpróbáltam elfojtani a mosolyom, de sehogy sem ment. Örültem, hogy ilyen barátnőm van, mint Rosa! Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy üres szobában ülök szemben a szőke hölggyel... Aj... Ki kéne deríteni a nevét... Mrs.... Nem tudom ki, a csinos szőke hölgy odaadta nála lapuló lapot és megkért, hogy írjam fel rá a nevem a telefonszámom... Egy szóval töltsem ki. Kitöltöttem és Mrs. akárki komolyan rámnézett.

Szóval... Miért szeretne a mi csodás iskolánkba jelentkezni? -kérdezte morcoson a szőke hölgy.
Tudja... Kiskoromban... Hát ez most...

Csak dadogtam, elég hülyén éreztem magam. Nem csak azért mert nem tudtam, hogy mit mondjak, de főleg azért mert már hónapok óta összeszedtem  a mondanivalómat. Ironikus, nem de bár? Sajnos túl sokáig gondolkodtam.

Köszönöm, eleget hallottam. -szólt szigorúan a hölgy.
Kérem Mrs.... -gondolkozott Rosa.
Ms.Layla. Layla Hamilton. -válaszolt a hölgy. Azaz Ms.Layla.....
Ms.Hamilton kérem! -kiáltott Ms.Hamilton után Rosa.

De sajnos elkéstünk... Megint... Ms.Hamilton kilépett a küszöbön én pedig könnyezni kezdtem. Könnyezni kezdtem, mert szertefoszlott az álmom. Az álmom amit már kiskorom óta várok... Leültem egy székre és Rosalya vigasztalni próbált. Felnéztem és elmosolyodtam.

Van ilyen. -mondtam csendesen.- Ez nem a világ vége!
Utána menjünk?
Nem kell, köszönök mindent! -mosolyogtam.- Most menjünk haza.
Mira... -mondta Rosalya szomorúan.- Miért nem tudtál megszólalni?
Nem tudom... De kár rágódni ezen.
Erre rendesen kellett volna készülni!
Én... Én készültem rá, nagyon is rendesen!
Akkor miért nem válaszoltál?
Hirtelen mindent elfelejtettem.
Khm. -köszörülte meg a torkát Rosalya.- ,,Szóval kisasszony, miért akar ,,csodás'' iskolánkhoz csatlakozni? '' -kérdezte Rosalya tőlem utánozva Ms.Hamiltont.
Rosa... -elmosolyodtam.- ,,Tudja ,,kedves'' Ms.Hamilton... Az ok, hogy a maguk csodálatra méltó csodás iskolájukba akarok jelentkezni nem más mint...'' -hagytam abba a viccelődést.- Kiskorom óta erre vártam. Az első emlékem az volt, hogy homokoztam egy kisfiúval, másnap arra ébredtem, hogy a Texas-New-ba akarok járni. Ez volt az élet célom. Az aranyos életre való kislányból átalakultam valami kis robot féleségbe, aki minden napját a tanulással töltötte. De egy percre sem bántam meg, soha,  hogy nem voltak barátaim. Míg nem találkoztam azzal a lánnyal aki felnyitotta a szemem. Rosalya. A lány aki bölcsebb, mint első látásra.... vagy hallásra. -mosolyodtam el.
Hé! -nevetett fel Rosa.
A lány aki ráébresztett arra, hogy hiába vagyok osztály/iskola első... Ha nincsenek barátaim akikkel megoszthatnám az örömöm.

,,Hisz az ember társas lény, nem jó ha egyedül van!''

Azért néha-néha irigykedtem azokra, akik népszerűek voltak... De akkor mindig azon vigasztalódtam, hogy okosabb vagyok, mint ők! Talán a legjobban mégis csak az vigasztalt, hogy egyszer a világ legjobb iskolájában tanulhatok majd! A Texas-New-ban! Ez egy nagyon jó iskola, itt majd vigaszt kaphatok minden bánatomra. Meg amúgy is, imádok tanulni, és nagyon jó lenne ha velem egyszintű emberekkel járhatok egy osztályba, akikkel igazán megérthetném magam. Nem ilyen idióta libákkal lennék körülvéve, mint most.  Ez gondoltam régen... Mindig is utáltam a sznobokat, de nem vettem észre, hogy én vagyok igazán csak sznob! Szinte örülök is, hogy nem vettek fel. 

Rosalya elmosolyodott a beszédemen. 

De, hogyha mégis csak lenne még egy esélyem felvételizni, eljönnék! -nevettem fel. 

Te...!! Szörnyű vagy! -nevetett velem Rosalya. 

Nyugi már, csak vicceltem. -mosolyogtam.- Vagy mégsem.....?
Mondom, szörnyű! -kezdett bele Rosalya a hangos hahotába.
Gyere menjünk haza!
Rendicsek. Előbb beugrunk sushizni egyet?
Beugorhatunk. -mondtam.

Rosalyával beugrottunk a sushi bárba, utána elköszöntünk egymástól és hazamentünk. Amikor hazaértem az ajtóm előtt találtam egy vörös hajú fiút, nem láttam az arcát, épp, hogy csak a feje búbját. Fekete nagy kabátban volt, nem ismertem fel. Reménykedtem, hogy..... Már nem is tudom, hogy kit akartam látni...  Megfordult, de napszemüveg volt rajta, ezért még mindig titok volt számomra, hogy ki is ő.

Szia! -köszöntettem.

       Megfogta a kezem és berántott a házunkba.

Hé! -kiáltottam fel.
Dai! -kiáltotta egy ismerős hang messzebbről.
Halkabban! -szólt félhangosan egy ismeretlen női hang messziről.

       Szóval Dai volt az. Ez klassz..... De akkor ki kiáltott neki, és miért nem szólalt meg Dai? Nem értettem miért pont az én házamnál??

Megjött? -kérdezte Dai szintén messzebbről.

       Hogy mi? Akkor ki áll most mellettem? De hát.... Mi van?! Castiel?

Menjünk gyorsan be! -kiáltott fel Castiel félhangosan a borkor mögött.

       De hát... Akkor... Mi a...?!! Ha nem Castiel az... És nem is Dai.... Akkor meg... Mégis mi a frász...?! Miért rejtőzködnek? Ki ez a csaj?!  Ki rángatott  be?!

Jó. -mondta félhangosan a mellettem álló fiú, ismeretlen hangon....

       Gyorsan befutottak a fiúk is a házunkba.... No meg persze az ismeretlen csaj...

Mi folyik itt?! -kérdeztem hangosan és bátran.

       Az engem szorongató srác rám nézett szigorúan. Levette a  kabátját, a vörös parókáját és a napszemüvegét, megláttam gyönyörű arcát és elcsodálkoztam.

Bocsánat... -pirult el.- Még be sem mutatkoztam. A nevem Kelta.
Kelta?! -kérdeztem megdöbbentem.
Igen. -mosolygott el.

       Tudnotok kell, hogy akkoriban volt egy híres japán Dj. Nem ismerte senki, olyan titokzatos volt számunkra egy ilyen fazon, hogy.... nagyon... Ezért  mindenki imádta őt, nekem Rosalya mutatta be az első albumát. Mint mondtam... Senki se ismerte, még az arcát sem látta senki. A Kelta név pedig csak egy művész néz volt, ezért is nem ismerte senki. Azt tudtuk róla, hogy ő írta az eddigi összes számát, és a dallamot is, ő vágta össze meg minden! Állandóan másik álruha volt rajta. Még a számát sem ismerte senki. Mindenhova taxival ment. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ilyen helyes!! A srác japán, mégis lyan gyönyörű arca van, mint egy európainak. Nyolc nyelven beszél folyamatosan és szuper tehetséges!
Egy szál cigit vett a szájába és valamin nagyon elgondolkozott. Kíváncsi voltam mi járhat a fejében.

Nesze. -kínálta meg Naoko tűzzel.
Kösz. -gyújtotta meg Kelta a szájában lévő cigit.- Szóval srácok, hölgyeim... Kezdjünk ez dalt írni.
Dai, hozd a gitárom. -utasította Kelta Dait.
Máris. -ugrott fel Dai.

       Nagy tiszteletet láttam mindenki szemében, még Castiel szemében is.

Előbb megkérdezhetném mi a franc folyik itt? -kérdeztem.
Máris kifejtem! -ragyogott fel Janako. - Ő itt Kelta, a mi producerünk/menedzserünk/dal szerzőnk.
Miért nálam kell dalt írnotok? -érdeklődtem aranyosan, jó benyomást keltve.

       Kelta rám nézett és mellém ült.

Tudod... -fogta meg a kezem.- A mi kedves Castielünk ránk szabadította a sajtót, úgyhogy rejtőzködnünk kell a nyilvánosság elől.
Óhh... -mondtam csalódottnak tüntetve.

       Igazából nagyon nem érdekelt, hogy mit csinált Castiel, csak annyi, hogy takarodjanak ki a házamból, hogy végre tanulhassak! ÉS MÉGIS KI EZ A CSAJ?!! A fíuk írtak még egy jó darabig, aztán csináltam nekik egy kávét.

Szia, egyébként mi a neved? -kérdeztem kedvesen a lánytól, miközben majdnem felrobbantam.
Nataly. -mondta unalmasan.
Ilyen nevet még nem hallottam. -mondtam.
Jó.... -válaszolta.
Oké............................ -mondtam halkan.

       KI EZ A CSAJ?! MIÉRT VAN A TETVES HÁTSÓJA AZ ÉN ÜLŐ GARNITÚRÁMON?!

Na és téged... -nézett rám Kelta.- Szóval téged hogy is hívnak?
Mi...Mira. -dadogtam pirultan.
Szép név. -dicsért meg Kelta.
Kö...
Még hogy szép név?! -szakított félbe az a csaj...
Ja. -mondta halkan Kelta.
Hát ha neked tetszik, akkor vedd feleségül őt! -rohant ez az a kiállhatatlan lány.
Bocsánatot kérek az ő helyében is. -fogta meg a fejét Kelta. Köszönjük a vendég látást Miranda! -mosolygott rám kedvesen Kelta.
Mira! -javította ki Dai és Castiel egyszerre.
Bocsánat. -mosolygott rám Kelta.

       Megitták a fiúk a kávéjukat és aztán nagy nehezen, álruhát öltve elhagyták a házamat. Miután elmentek én lefürödtem a hosszú nap után, és nyugovóra tértem. Álmodtam.... Talán.... Talán csak egy álom volt csupán... De olyan valósághű volt, mint egy... Egy emlék talán...

-AZ ÁLOM.- 

Oda adod? -kérdezte a kis Mira.
A lapátomat? -kérdezett vissza egy kisfiú. 
Igen! -mosolygott a kis Mira. 
Tessék! 
Köszi! 
Van kekszem, kérsz? -kérdezte kedvesen a kisfiú. 
Csokis? 
Igen! 
Kérek szépen! 

A gyerekek ültek a homokozóban és kekszet rágcsáltak játék közben. 

Nézd! Egy homok süti! Megkóstolod? -kérdezte a kis Mira. 
Milyen ízű? 
Vanília, teszek rá csillámot is, ha kérsz. 
Csillámot? 

A kis Mira odahajolt a kisfiúhoz, a kisfiú elpirult és csak bámult maga elé. A  kis Mira a fülébe súgta nagyon halkan és kedvesen: 

Ezt ne mond el senkinek, mert titok, de csillám helyett leszitálom a homokot és ráteszem. 
Az finom? -kérdezte a kisfiú. 
Nem tudom... Nem hiszm... Meg kóstoljuk együtt? 
Zseniális ötlet! -nevetett fel a kisfiú. 
A nevem... Mira!

19.RÉSZ VÉGE!