Viszlát Castiel avagy a kisbaba...

26.RÉSZ

 - Mira... Tudom, hogy terhes vagy.
Mira lélegzetét elfojtva, tágra nyílt szemekkel várta, hogy Castiel felnevessen, mintha csak tréfált volna, de Castiel komolyan nézett rá, ami azt jelentette, hogy Castiel megtudta... De vajon honnan? Gondolta Mira.
 - Miért nem mondtad el? - Vonta kérdőre Castiel Mirát.
 - Nem... Nem akartam... Nem akartam, hogy elhagyj! - Kiáltotta Mira.
Castiel kiszállt az ágyból és öltözködni kezdett.
 - Castiel, hová mész?
 - Jó éjszakát Mira!
És Castiel ezzel a pár szóval kisétált Mira életéből. Mira úgy gondolta, hogy holnapra úgyis megnyugszik, és nyugodt szívvel elaludt.

 - MÁSNAP -

Mira felkelt, és elment lefürödni az izzasztó este után, majd két fonatot csinált a füle mentén és összefogta a haját, a lehető legcsinosabban akart kinézni, hátha Castiel beugrik reggel az élvezetes éjszaka után.
 
 - Edward! Ébresztő! Fél nyolcra az okmányirodában kell érnünk!
 - Kelek már!
Mira lement a konyhába és készített reggelit, megvárta Edwardot is. Ameddig Edward evett, addig átnézte a házat, hogy hová tűnhetett Castiel. Megpróbálta felhívni, de nem sikerült. Felszaladt a szobájába, és a ruhája alá vett egy pólót, mert nyilvánvaló, hogy Castiellel ma már nem fog találkozni.
Ezek utána pedig elindultak együtt az okmányirodában, hogy elintézhessék a költözést.

 - ROSALYÁNÁL -

Rosalya egy kedves idős fiatal stewardess hangjára ébredt.

 - Jó reggelt kisasszony!
Rosalya ásított egy hatalmasat és kinyitotta szemeit.
 - Jó reggelt! - Rosalya kinézett az ablakon, és meglepődötten figyelte a környezetét, aztán eszébe jutott Helena, akivel az este utazott.
 - Elnézést, nem látta a hölgyet, aki mellettem ült? - Kérdezte aggódva Rosalya.
 - Hölgyet? Sajnálom, nem láttam, de most már itt az idő, hamarosan leszállunk. - A stewardess rámosolygott utoljára Rosalyára és elment. Rosalya pedig azon gondolkozott, hogy hová tűnhetett Helena. Csak képzeltem volna az egészet? Vagy csak álmodtam...? Nem... Nem hiszem el, hogy csak álmodtam... Ahhoz ez túl valósághű volt, végül is, még mindig üres a mellettem lévő szék, biztos mindjárt előkerül! Gondolta.
 - Elnézést, nem látott egy vöröses hajú korombeli lányt mellettem? - Kérdezte Rosalya  az egyik utastól.
 - Sajnálom, nem figyeltem, de szerintem senki se ült ott. - Válaszolta az utas.
 - Köszönöm... - Rosalya ezt roppant érdekesnek találta.
Miután leszállt a repülő Rosalya álláshirdetéseket keresgélt egy amerikai újságban, azt se tudta, hol fog aznap aludni, kétségbe volt esve, elvégre senkit sem ismert. Igaz, maradt még pár Yen-je, de rá kellett jönnie, hogy Washingtonban nem fog valami sokra menni Yen-nel, keresett egy pénzváltót és átváltotta az összes pénzét dollárra, de hát 54 dollárral nem fog megélni, tudta ő is.
 - Sorry, uhm... - dadogta Rosalya egy járókelőnek.
 - Miss, lost? - Kérdezte az ember.
 - Sorry? - kérdezett vissza.
 - You speak English?
 - Uhm....
 - Are you Japanese?
 - Yes!!!
 - What are you doing here?
 - Sorry, i do not undertand...
 - Ok, good by. - elment.
 - Most mit csináljak...?

 - MIRÁNÁL -

Mira és Ed kiszálltak a taxiból és kifizették a sofőrt, egymásra néztek és vettek egy mély levegőt.
Mira kinézett az ablakon és elmosolyodott, Edward ettől pedig megnyugodott.
























 - Hiányozni fog Japán. - Mondta Ed reménykedve, hogy valami csoda folytán itt maradhatnak. - Ráadásul nem is tudok angolul!
 - Akkor majd megtanítalak. Nem hiszem el, hogy nem tudsz angolul. Két éve tanulsz!
 - Én nem vagyok akkora stréber, mint te, hogy megtanuljak két év alatt folyékonyan egy idegen nyelvet! Még írni sem tudok rendesen!
 - Ohh, hagyd már abba! Ne nyafogj!

Mira megfogta Edward kezét és benyitottak az okmányirodába, vártak egy pár percet, míg behívták őket, és aztán bementek a nagyszobába, hogy elintézzék a költözést.

 - Jó napot! - Köszönt egy nagy hangú férfi, amint belépett Mira és Edward.
 - Jó napot! - Hajoltak meg mindketten.
 - Mira és Edward Blue?
 - Igen. - Válaszolt Mira.
 - Mira Blue kisasszony, szeretnék mondani magának pár szót.
 - Menj ki Ed. - Mira Edwardra pillantott és kiküldte őt.
 - Mira Blue kisasszony, vagy mondjam, hogy Ráhel Mayer kisasszony?
 - A Mira Blue is megfelel.
 - Szóval, maga ugye még nem múlt el 18 éves?
 - Ami azt illeti, de.
 - Az igazi születése szerint maga még nem.
 - Az igazi születésem szerint? - Kérdezett meglepődve.
 - Igen.
 - Sajnálom, nem tudok arról, hogy a kettő különbözne.
 - Már pedig különbözik.
Az úr átadott egy papírt Mirának, ő pedig meglepődve nézte a papírt.
 - Sa... Sajnálom, nem tudtam. - Dadogta Mira.
 - Hogy-hogy nem tudta? Hiszen elküldtük önnek az örökbefogadási papírt, vagy nem?
 - De... Igen, csak nem írt erről. - Dadogta Mira ismét.
 - Elhozta magával?
Mira átnyújtotta a levelet, és az okmányirodás meglepettem olvasta.
 - Hát ez különös... - Állapította meg az úr. - De erről eltekintve, maga még mindig kiskorú.
 - Igen, de hamarosan ténylegesen betöltöm a tizennyolcat!
 - Ne aggódjon, tisztában vagyok vele. De ameddig nem töltötte be, sajnálatos módon addig nem tarthat igényt egy szintén kiskorú gyermekre.
 - E... El akarják tőlem venni Edwardot?! - Akadt ki Mira.
 - Igen, de amúgy sem maradhatott volna önnel.
 - Már miért ne?
 - Mert maga és Edward Blue nem vér szerinti rokonok, örökbe se fogadhatná, mivel magának nincs saját kereslete, illetve nincs, aki megkereshetné maguknak a megfelelő keresletet, hogy nevelhessen egy gyermeket.
 - Szóval azért, mert nincs férjem, nem is lehetek az öcsémmel?
 - Nem az öccse.
 - De... Jó... Nem vér szerinti, de ha most megkérdeznénk Edwardot, ő is azt mondaná, hogy a nővére........ - Mira elgondolkodott azon, mit is mondott neki tegnap... ,, Nem vér szerinti!!!'' és lélegzet elfojtva nézett maga elé.
 - Pár nap múlva, amint betölti a 18-at, dönthet arról, hogy vissza-e akar költözni Japánba, vagy sem, de addig az kell tennie, amit elrendeltek.
 - Edward és én hol fogunk lakni...? - Kérdezte aggódva Mira.
 - Egy állami nevelő intézetben.
 - Árvaházban?! - kiáltotta.
 - Igen, de maga csak pár napig, amíg nagykorúvá nem válik.
 - De... Edwardot ki fogják csinálni!!!
 - Ne aggódjon, nem olyan rossz az állami neveltetés.
 - Nem tehetünk mégis valamit? - aggodalmaskodott.
 - Sajnálom, de nem. - Mondta az ürge megértő hangon.
 - Ed...

 - ROSALYÁNÁL -

 - Rosalya!!! - kiáltotta egy ismerős hang.
Rosalya a háta mögé nézett és meglátta az aggódó Helenát.
 - Helena! - kiáltotta.
 - Ó Rosa! - Helena melegen átölelte és a nevét mondogatta. - Miért nem vártál meg? Hol voltál?!
 - Te hol voltál! Mindenki azt mondta, hogy nem ült mellettem senki!
 - Nem melletted ültem, mivel nem bírtalak ki! Tudtad, hogy mikor alszol karmolászol?
 - Jaj Helena! Annyira megijedtem! - átölelte.
 - Gyere, menjünk az új lakásomba! - mosolygott.
 - Rendben!

 - AZ ÚJ LAKÁSBAN -

 - Milyen kis otthonos! - kiáltott Rosa.



 - Köszönöm! Tetszik, ahogy berendeztem?
 - Nagyon!!!
 - Ez a nappali. Van két fürdőszoba, de csak az egyikben van wc, van egy külön wc és négy hálószoba.
 - Ez így nem baromi drága?
 - De! - vigyorgott. - Megmutatom a szobámat!
 - Rendben!
Rosa és Helena felmentek az emeletre.

Mielőtt bementek volna Helena szobájába valami történt...
 - Hellóka...

Rosalya egy hatalmasat kiáltott és fejbe rúgta az idegent, Helena pedig felnevetett.

 - Ezt miért csináltad? - Kérdezte Helena mosolyogva.
 - Ki... Ki... Ki... Ki ez?! - Dadogta Rosalya a félelemtől.
 - Jeff. ,,Gyilkos Jeff...'' Velünk lakik.
 - Miért ijesztett meg?! És miért forognak a szemei vérben?!
 - Mert igazi videójáték őrült, és mert folyton azt játssza, hogy ő egy gyilkos, aki láthatatlan vagy mi, valami buta játékból. Amikor japánban átjött hozzám és a családomhoz, állandóan kukkolt, de mindig fejbe rúgtam, szóval már megszokta.
 - Ezt miért csináltad...? - kérdezte Jeff.

 - Wáááá!!!
Rosalya ismét fejbe rúgta Jeffet, aki megint megint elájult.
 - Hogy kelt fel ilyen gyorsan?
 - Mondtam, már megszokta, na de menjünk már a szobámba!
Helena elhurcolta Rosát a szobájába, Rosalya pedig csak tátotta a száját.

 - Nem ilyenre számítottam... - Bámulta Rosa a kifinomult szobát.
 - Miért, milyenre?
 - Gyerekesebbre.
 - Oh... - mosolygott Helena. - Gyere velem!
 - Hová?
Helena nem válaszolt csak megfogta Rosalya kezét és amikor egy titkos kis ajtóhoz értek befogta a szemét.
 - Három... Kettő... Nyisd! - kiáltotta Helena és levette a kezét Rosa szeméről.

 - Tetszik? Terasza is van! - vigyorgott Helena.
 - Nagyon szép szoba! - mosolygott Rosa.
 - A tiéd!
 - Az enyém...?
 - Igen! Tetszik?
 - Tetszik hát! - kiáltott Rosa és az ágyára ugrott.
 - Ez volt a vendégszoba, most pedig a tiéd, ha átakarod rendezni, nyugodtan.
 - Kö... Köszönöm, de én nem maradok...
 - Nem maradsz? - Elszomorodott Helena.
 - Nem... Nem szeretnék a terhetekre lenni, de ma itt  alszom, ha nem baj.
 - Miért nem maradsz?
 - Mondtam már, nem szeretnék a terhetekre lenni.
 - Nem leszel!!! - mosolygott Helena. - Szeretném, hogy maradj!
 - Nagyon kedves vagy, de tényleg... De én...
Ekkor egy fiú lépett ki a Rosalya szobájával szemben levő szobából.

 - Sziasztok lányok! - köszönt az ismeretlen fiú.
Rosalya megszeppenve állt.
 - Habár... Maradhatok egy kicsivel többet...

 - MIRÁNÁL -

 - Még egy kérdésem lenne... - Mondta kétségbeesve Mira.
 - Igen?
 - Nekem nagyon fontos lenne, hogy maradjak Japánban, ugyanis felvettek egy nagyon jó egyetemre!
 - Kisasszony... - komolyan nézett az úr. - Döntse el, hogy mit szeretne kezdeni az életével.
 - Rendben, mikor indulhatok az öcsémmel?
 - Három órára foglaltuk önöknek a repülőjegyet.
 - Ezekszerint még öt napunk és három óránk van búcsúzkodásra.
 - Igen.
 - Akkor indulnánk is.
 - Viszontlátásra.
 - Viszontlátásra! Ó, van még valami. A bútorokkal és a házzal mi lesz?
 - A végrendelet alapján arra jutottunk, hogy minden eladunk, és bankba tesszük, de ne aggódjon, miután nagykorúvá válik, és kénytelen lesz elhagyni az árvaházat, biztosítottunk magának egy renden lakást Fort Washingtonba, az árvaház onnan 25 percre lesz autóval.
 - Remek... Köszönöm...
 - Egy gyakornoki állást találtunk magának, viszonylag jól fizetnek. Ha elvállalja, elvállalja, ha nem, nem.
 - Köszönöm... Viszontlátásra...!
Mira és Edward beültek a kint váró taxiba és hazafelé indultak, hogy elköszönhessenek a barátaiktól. Mira arra gondolt, hogy minden erőfeszítése hiába volt... Hiába tanult olyan jól... Habár... Vannak olyan egyetemek, ahová a este is belehet járni! Hát ez remek! Csak... mi lesz a kisbabával? Mira tudta jól, hogy amint megszületik a kisbaba, keresztet vethet az egyetemnek... Ráadásul ott van Castiel! Egy menő bandában játszik! Nem lesz ideje Mirára és a kicsire. Azt sem biztos, hogy ő ezt akarja... Az egyetlen mentsvára Mirának Rosalya! Mira amint hazaért elvitte Edwárdot a barátaihoz, hogy elköszönhessen tőlük, utána pedig megpróbálta felhívni Rosalyát a vezetékes telefonján, de nem sikerült. Mira nem értette miért nem, aztán megpróbálta még egyszer, de most a mobiltelefonján, és bedugta a fülesét, hogy halljon is valamit, ugyanis nem valami hangos a telefonja. De... nem erre számított...

     - Szia Rosa! Miért nem veszed fel a telefont? - kérdezte aggódva a mobiltelefonjába.
     - Halló? Ki az? - kérdezett bele egy idősebb nő.
     - Bocsánat, Mira Blue vagyok, jó számot hívtam? Rosalyát keresem, a volt osztálytársa vagyok.
     - George gyere ide! - kiáltotta a nő a telefontól kicsit messzebb. - Mi az? - kérdezett vissza egy idősebb férfi a telefontól távolabb. - Egy lány van a telefonban, aki Rosalyát keresi!!! - kiáltotta a nő. - Megyek már! - Kiáltotta a férfi.
     - Bocsánat, kivel beszélek?
     - Rosalya anyukája vagyok, tudsz valamit a kislányomról? - Kérdezte aggódva a nő.
     - Tessék?! - Kérdezett vissza mit sem értve Mira.
     - Jó napot! Rosalya apukája vagyok... - lihegte a férfi. - Ne haragudj, tudsz valamit a kislányunkról?
     - Tessék?! Semmit sem értek! Hol van Rosalya?!
     - Te sem tudod hol van?
     - Nem, de miért, mi történt?
     - Rosalyával összevesztünk tegnap, felkapta a vizet, elvitte minden megspórolt készpénzét, itt hagyta a hitelkártyáját, rendelt magának egy repülőjegyet és itt hagyott minket! Nem mondta, hogy hová ment, és nem tudtuk kideríteni, azt reméltük tudja valaki, hogy hová ment, de senki se tudja...
     - Felkapta a vizet?! Tessék?! Mi... Miért mi történt? Összeveszett a szüleivel? Magukkal? Nem mesélte Rosa, hogy bármi baja is lenne, miért veszett össze magukkal?
     - Találtunk a kukájában egy... egy... egy...
     - Mit?! Mi?! Ú-risten!!! Mit?! Kérem mondja már!!! - Üvöltött Mira a telefonba.

 - EKÖZBEN ROSALYÁNÁL -

 - Szia, mi a neved? - Kérdezte a szőke hajú adonisz Rosalyát.
 - Nekem? Rosalya... - Mondta Rosalya csávosan a fiúnak.
 - Szép neved van!
 - Köszi szépen! - kacsintott.
 - Itt fogsz lakni?
 - Igen. - mosolygott.
 - Az tök jó lesz!
 - Köszönöm!
 - Hát én most... Megyek...
 - Szia!
 - Később ütközünk!
A szőke hajú fiú rámosolygott Rosalyára és bement a szobájába, Rosalya pedig azon gondolkodott, vajon hogy hívják a fiút.
 - A neve Nataniel. - Mosolygott Helena.
 - Hangosan gondolkodtam?!
 - Mi? Nem. Miért...? Tetszik...?
Helena huncutul mosolygott és harapdálta az alsó ajkait.
 - Nem!
 - Jaj hagyd már! Akkor miért vagy ilyen vörös?

 - Ne kérdezgess annyit... Szerintem neked tetszik! Te vagy a vörös!!! - Habogta Rosalya közben egyre vörösebb és vörösebbé vált.
 - Hát jó... Én most magadra hagylak... Ha netán átszeretnél menni Natanielhez menj csak nyugodtan... - mosolygott.

 - Nem fogok!!! - akadt ki Rosalya. - Nekem egyáltalán nem tetszik!!!
 - Csak szólok, hogy Natanielnek csak a teste néz ki jól, belülről egy kuka!
 - Úgy érted, hogy buta?
 - Nem, csak eszméletlenül beképzelt!
 - Nem tűnik beképzeltnek... - mosolygott. - És szerintem én jobb csaj vagyok, mint ő jó pasi.
 - Ha belegondolok... Nem lesz baj ezzel a beképzeltégességes dologgal. - nevetett.
 - Úgy érted, hogy beképzelt vagyok?
 - Szia! - elrohant.
 - Szia! - nevetett.
Rosalya besétált az új szobájába. ... Mi lehet most Japánban...? Anyuval...? Apuval...? Castiellel...? És... És Mirával...? Mi lesz, ha kideríti? Örökre megfog utálni! Gondolta... Rosalya el kezdett kipakolni, ezután befeküdt az ágyába, és megpróbált pihenni egy kicsit, de nem sikerült neki, mivel valaki nem hagyta... A hasára tette az egyik kezét, a másikat pedig a szájára, hogy nehogy meghallják őt a többiek. Erős fájdalmai kezdtek még erősebbé válni, majd még erősebbé, végül kicsordultak könnyei a fájdalomtól.


 - MIRÁNÁL -

Mira hangját elfojtotta a férfi dadogó hangja, attól tartott, hogy valami komoly baja van Rosalyának, erősen remélte, hogy csak valami kisebb dolgon kapták fel a szülei a vizet... De akkor meg... Miért ment el? Ez egyáltalán nem vall rá! Miért nem jött át hozzám? Miért ment el? Hová ment? Nem értek semmit! Nem vesztünk össze! Vagy... Vagy mégis...? Megbántottam valamivel? Gyerünk Mira! Gondolkozz!!! Mit mondtál neki?! Miattam ment el?! Gyerünk!!! Gyerünk!!! Mit mondhattam neki?! Az se biztos, hogy miattam ment el! Lehet, hogy Castiel bántotta meg? Nem hiszem el! Nem mehetett el! Akkor biztosan elmondta volna! Vagy legalább figyelmeztetett volna! Kérlek George! Mondd már! Gondolta Mira.
     - Egy... - dadogta a férfi, de ekkor átvette a telefont az idősebb nő, aki Rosalya anyukája volt, és remegő hangon azt mondta: - Egy terhességi tesztet! A kislányunk terhes lett!!!
     - Ro... Ro... Rosalya?!
 

  26.RÉSZ VÉGE!