Rosalya, az ,,áruló''

24.RÉSZ

Én emlékszem... Emlékszem mindenre! Én vagyok Ráhel! Már emlékszem! Arra a hűvös őszi napra, Tedre, a homokozóra, mindenre! Csak... Anyára és apára nem... De... Ez azt jelenti, hogy aki ordított nekem, az nem az anyám volt! Tudhattam volna, mindig is mostohán viselkedett velem! Az a gonosz nőszemély! Miattad volt ilyen az életem! Miért kellettem én neked?! Hogy titkolhattad el ezt mind előlem?!

- Mira, mi a baj? - kérdezte aggódva Edward.
- Bocsáss meg!

 - A JELENBEN -

 - Kérem, Mira kisasszony, fáradjon ki egy percre - mondja fontoskodva az orvos.
Mira azon tanakodik, hogy az udvariasságnak vagy az anyai ösztöneinek engedjen-e inkább. Aztán ránéz a lányára.
 - Nem megyek - mondja határozottan.
 - Anya - mosoly rá Lucy.
 - Fogd meg a kezem! - szólítom meg, remélve, hogy nincs semmi komoly baja.
 - Kérem, menjen ki egy percre! - Egyre csak nyomatékosabban kér meg a fontoskodó orvos.
 - Anya, hagyd, nem lesz semmi bajom! - mondja Lucy szomorkodó tekintettel.
 - A jó ég áldja meg! - Kissé dühödten elmegyek a váróterem elé, hogy nyugodtan elszívhassak egy szál cigarettát, de rá kell jönnöm: nincs nálam egy szál se. Hát jó... Akkor leugrok egy boltba. Hány kilométerre is van legközelebb egy nyomorult közért?
 - Kisasszony...
 - Bocsánat, nem tudja hány kilométerre van a legközelebbi közért? - fojtom bele a szót.
 - Öh... Nem tudom - dadog zavartan -, vagyis, hét kilométerre.
 - Köszönöm. - Épp elmennék, de a fontoskodó orvos utánam szól.
 - Kisasszony, kérem, most már bejöhet!
 - Máris!
Benyitok. Lucy az ágyon fekszik mozdulatlan szemhéjakkal. Leülök az ágya mellé, és figyelem, amint az orvosok kiszállingóznak a helyiségből. Végül Lucy felnyitja a szemét.
 - Mesélj még, kérlek!
 - Hát nem alszol? - rivallok rá, majd elmosolyodom a frappáns válaszán.
 - Nem, csak pihentettem a szemhéjamat.
 - Nos, rendben. Ott tartottam...

 - A MÚLTBAN -

 - Bocsáss meg!
 Faképnél hagytam Edwardot, és a telefonhoz rohantam. Amíg a számot pötyögtem, igyekeztem kiszakadni a gondolataim közül, hogy levegőhöz jussak és beszélni tudjak.

     - Castiel! Át tudnál... - A belső monológom visszhangot vert a fejemben, és kiszorították belőle a Castielnek szánt szavakat.
     - Mi? - kérdezte egy idő után. Magamra erőszakoltam egy kis higgadtságot, és megpróbáltam röviden kifejezni magam:
     - Gyere! Most!
     - Ennyire nagy a gáz? - Még tömörebb szerettem volna lenni:
     - Igen!
     - Máris ott vagyok. - Letette a telefont.
Kisöpörtem egy könnyes tincset az arcomból, és felnéztem.

- Edward! Menj fel a szobádba!
- Miért?
- Most!
- Jól van már! - felrohant.

Vettem egy nagy levegőt, és újból a telefonhoz nyúltam. 
     - Rosalya! Gyere gyorsan át!
     - Bocsánat, nem érek rá.
     - Szükségem van rád!
     - Most komolyan nem jó!
     - Kérlek!
     - Ne haragudj, szia! - letette.
     - Rosalya!

Mi lehet ilyen fontos neki?! Szükségem van rá! Ki kell derítenem, hol nyugszanak a szüleim! Nem hagyhat csak úgy egyedül ilyen nagy válsághelyzetben! Még csak... Egy... Egy képem sincs róluk...! ANYA!!! Anya!! Anya! Anya. Anya... Anya......

 - FÉL ÓRA MÚLVA -

- Szia, Mira! - nyitott be Castiel. - Hoztam fagyit!
- Fagyit?! Nem fagyira van szükségem!! Ezt olvasd el! - kezébe nyomtam a levelet.
- Autó baleset...? Mira....
- A ,,szüleim'' még csak... El sem.... El sem mondták....
- Mira....
- Nem mondták el...!
- Sajnálom...
- Hogy tehettek ilyet?!
- Mira.
- Miért kellettem egyáltalán nekik?!
- Kérlek...
- Nincs semmi kérlek!! Ezt te nem érted!!!
- Mira, hallgass meg...
- Még mindig nem érted?! Eltitkolták előlem!
- Nyugodj meg!
- Ne nyugtass! Te nem tudod milyen érzés elveszíteni a szüleidet!!
- Mira!
- Még csak nem is emlékszem rájuk!
- NE kiabálj!
- De kiabálok! Nem te vesztetted el a szüleidet!
- Mira! Hallgass el!
- Nem hallgatok! Te egy normális családi környezetben nőttél fel!!
- Ezt te nem tudhatod!
- Neked legalább ott voltak a szüleid!
- EZ EGYÁLTALÁN NEM IGAZ!!!... Az én szüleim... Te nem tudod min mentem keresztül... Neked legalább ott volt a szerető család! Nekem annyi se volt! Az én szüleim eldobtak maguktól! Egy öregasszony fogadott be, aki Olaszországban élt, nem volt anyu és apu! Három éven keresztül az utcán nevelkedtem! Nem volt meleg otthonom, mint neked!
- Hogy te mekkora egy kamus vagy!
- Már miért?!
- Ez nem veled, hanem Daival történt meg.
- Ne nevezz hazugnak!
- Azt mondod, Dai hazudik?
- Igen! Azt!
- É... Ö... Va...
- Vagy talán nem neked hazudott a barátnőjéről?
- Hát...
- És még én vagyok a hazug?
- .... Eltértünk a tárgytól!
- Te kezdtél el ócsárolni!
- De... Nem úgy gondoltam...
- Tudom.
- Bocsáss meg... - könnyeztem el. - Annyira bánt, hogy hazudtak nekem! De érted, nem az, hogy a szüleim meghaltak, nem! Az, hogy hazudtak nekem! Hogy lehetek én ennyire önző?!

  - ÓRÁK MÚLVA -

- Hagyjatok békén!
- Kislányom! Gyere vissza!
- Utállak titeket! - csapta be maga mögött az ajtót.

Ekkor Rosalya kilépett az anyjáék házából egy bőrönddel a kezében, és elment.

 A reptérre tartott, de meglátta szerelmét, Castielt.
 - Castiel... - susogta halkan Rosalya, és közben remélte, hogy ez az egy szava eltalál a fiúhoz.
- Rosalya! Olvastam az sms-edet, hogy gondoltad ezt?
- Castiel...
- Mirát vigasztaltam, te meg erre így megzavarsz minket! - Castiel elszégyellte magát, mert tudta, ezzel lyukat ver a szívébe.
- Castiel...!
- Kérlek, csak ne csinálj butaságot.
- Eljöttél?

- Hát hogyne jöttem volna el? Nem hagyhattam, hogy itthagyj minket!
- Castiel... Én... Nem bírok tovább itt maradni! - ordította könnyes szemmel Rosalya.
- Nem hagyom, hogy elmenj...! - hajolt egyre közelebb Castiel.

- Castiel... Én... - suttogta.
- Ne mondj semmit...

- Castiel! - Ekkor ellökte magától a fiút akit szeret, mert úgy érezte, ez nem helyes Mirával szemben. Bár biztos volt benne, hogy Castiel mindkettőjük iránt érzett valamit, úgy gondolta, mégsem lett volna helyes szétválasztani Mirát, Castielt és a meg nem született kisgyermeket.
- Azt hittem, ezt akarod! Akkor most miért löksz el magadtól?
- Kérlek, menj vissza Mirádhoz! Mirához!
- Az én Mirámhoz? Te féltékeny vagy?!
- Fél óra, és indul a járatom, kérlek, engedj el!
- Rosalya, nem foglak elengedni!
- Pedig muszáj lesz - mondta minden fenyegető hangsúly nélkül Rosalya, majd egy furcsa gondolat mosolyt csalt a szája egy szegletébe. Castiel megütközött az ábrázatán és a tekintetén, ezért meglepődve elengedte a lány kezét. Rosalya megfordult, elszökkent az utána kapó karok elől, és elszaladt. Lelki szemei előtt még mindig ott lebegett az a kép, ami a különös hangulatát okozta: a szerelme és a legjobb barátnője együtt. Nem a két hűtlen embert látta bennük, hanem a fiút, akit szeretett, és a lányt, akit imádott.
- Rosalya... Hát ennyi volt...

24. RÉSZ VÉGE